Fű hathatós erkölcsi és morális támogatásának hatására elhatároztam, hogy szeretnék egy összefoglaló képet átnyújtani nektek ennek a meglehetősen ősi sportnak a jelenéről. Ez ugyan nem tartozik a Természet-tudomány-technika rovatba, de Fű már belefáradt a félév során a rovatok írásába és elhatározta, hogy lázad. Mivel mostanában a Tétékás Nyúzt már nem csak TTK-sok, hanem szociológusok, sőt bölcsészek(!) is egyre gyakrabban forgatják – a Tisztelt Rovatvezető Úr kívánsága szerint – szeretnék választ adni néhány olyan kérdésre, ami óhatatlanul fel szokott merülni olyan emberek részéről, akik még nem kerültek közelebbi kapcsolatba az íjászattal (vagy egyszerűen csak nem TTK-sok :)).

Igen, íjjal is lehet maradandó sérülést okozni (de miért tennénk?), és nem, nem feltétlenül áll meg a nyílvessző egy esetleges baleset folyamán az azt elszenvedő delikvensben.

Az íjászat ősi mivoltát aligha kell sokáig ecsetelnem, több ezer évre nyúlik vissza. Azonban nem kell több ezer évet utaznunk az időben, ha az alapokkal akarunk megismerkedni, hiszen a modern íj gyakorlatilag csak technológiájában különbözik őseitől, a lényeg azonban változatlan maradt.

Vannak azonban, akiket az íjászat területén éppen régi korok íjai érdekelnek, mai szóhasználattal élve a tradicionális íjak. Ez a terület rengeteg kísérletezést és kutatást igényelt, hiszen akár egy honfoglalás kori íjat rekonstruálni óriási feladat. Csak meglehetősen gyér leletanyag áll az íjépítők rendelkezésére, és ez alapján kell kikövetkeztetni az anyagi összetevőket és a mechanikai jellemzőket.

Több választási lehetőség áll az ember előtt, ha sportíjászatra adja a fejét, hiszen kedve szerint válogathat a vadászat, a terepíjászat, a lovasíjászat és a pályaíjászat között. A vadászíjászat jelenthet a szó szoros értelmében vett vadászatot, illetve olyan versenyeket, ahol rögzített szabályok mellett, kiterjedéssel rendelkező, a valódi állatokat szimuláló alakokra lőnek.

A terepíjászok szintén hegyen-völgyön, erdőn-mezőn rendezik meg a versenyeket, de ők már céltáblákra lőnek. A lovasíjászat alapjait kis hazánkban rakták és rakják le a nagyvilág fokozódó érdeklődése mellett, ez a sport magas fokú lovaglótudást igényel. Fix távolságokról, adott számú lövés alapján dől el a győztes személye a pályaíjász versenyeken. A lovasíjászathoz általában tradícionális íjat használnak, vadászatra túlnyomórészt csigás íjat, terep- és pályaíjászatra pedig reflex- és csigásíjat egyaránt. Csiga? Hogy jönnek ide csigák?

A csigás, avagy compound íj megalkotása talán a legnagyobb fejlesztés az íjászat több ezer éves történelmében. Főleg a vadászat szempontjából volt igény egy olyan íjra, amellyel az eddigieknél nagyobb nyílvesszősebességet érhetünk el. Gyakori probléma volt, hogy a vessző csak kicsit, illetve nem eléggé sebezte meg a vadat. A compound íjak legfőbb jellemzője, hogy az egyik vagy mindkét reflex végére egy excentert erősítenek. (A reflex a visszacsapó kar neve.) Az íj megfeszítésének végső stádiumában az excenter átfordul, ami által az erőkar meghosszabbodik, így véve le a terhet az íjász hátáról (hátáról, mert döntő szerepe a hátizmoknak van) a célzás idejére. Így a compund íjakkal lényegesen nagyobb nyílvesszősebesség érhető el, mint a reflexíjakkal. Ez vadászatkor a halálos sebzés érdekében vagy erős oldalszélben kifejezetten előnyös lehet.

A compund íj általában 50-100 font erővel bír, azonban ezeket versenyformák szerint felülről korlátozzák (például pályaíjászatban hatvan font a maximum). Ezen íjakra általában optikai irányzékot is szerelnek, amely reflexíjaknál semmilyen kategóriában sem megengedett. Általános szabályként az is elmondható, hogy az íjon semmiféle elektronikus eszköz nem helyezhető el.

Ne feledjük azt a tényt, hogy az ideg nyújthatatlan, szerepe csupán annyi, hogy a rugalmas reflexben tárolt energiát átadja a nyílvesszőnek! A reflexíjász – szemben a compund íjásszal, aki nem közvetlenül az ideget tartja, hanem egy erre a célra kifejlesztett oldógépet, ami egy kis hurokkal kapcsolódhat az ideghez – az íj megfeszítése és célzás közben is három ujjával tartja az ideget. Egy reflexíj ereje pedig 42-52 font, ami jelentős erőkifejtést igényel az íjásztól, aki ennek semmi jelét nem mutathatja, hiszen 90 méterről (ahol pályaíjászatban a tizes értékű találati felület egy mindössze 12 cm átérőjű kör) a találatok szempontjából ez végzetes lehet.

1972. óta az íjászat ismét szerepel az olimpiai játékok műsorán. Itt a reflex pályaíjászat képviseli az egész sportágat, amelyben adott távolságokról megadott számú lövést kell leadni, ez alapján rangsorolják a versenyzőket. A rangsoroló forduló után pedig páronkénti, egyenes kieséses rendszer van egészen a döntőig.

Van egy másik oldala is az íjászatnak (és ezen túl nem csak az íjászatnak), amely talán már misztikusnak is nevezhető. Miért élvezik egyes emberek, hogy kilőnek hat nyílvesszőt, kihúzzák a táblából, majd kezdik előről? Erre a legtisztább választ valószínűleg a japán íjászat, a kyudo művelőitől kapjuk meg.

Itt nem az az első számú cél, hogy a céltáblát eltalálja az íjász. Az elsőrendű cél a belső harmónia és a maximális, de semmilyen konkrét részletre nem irányuló koncentráció. És ez már kifelé is megnyilvánul, többek között a cél eltalálásában. A keleti ember szemében az igazi szépséget az adja, ha az íjász semmit nem mutat ki az erőfeszítésből, ami pedig elengedhetetlen az íj megfeszítéséhez. A tanulás első lépése nem az íj megfeszítése, hanem a kontrollált légzés elsajátítása, amit a harmónia alapjának tartanak. Ha a megközelítés más is, ezt a fajta hangulatot, érzést az íjászat bármely ágát űzve megtapasztalhatjuk.

Tekintve akár a lovasíjászatot, ahol nagy fokú intuícióra van szükség, hiszen a klasszikus értelemben vett célzás gyakorlatilag lehetetlen. Itt talán egyfajta dinamikus harmóniáról beszélhetünk íjat, lovat és lovast tekintve. De pályaíjászatban is megvan az a szépség, amikor az embert egy szép, napsütéses napon az egy-egy lövésnél elfogja a tökéletesség, a tökéletesen kivitelezett lövés érzése és megerősítésként mintegy másodperc múlva látja becsapódni a nyílvesszőt a tábla legközepébe.

Végül bárhogy is nézzük – nyilazni, íjászni jó dolog. Illetve, ahogy ezt Frantisek Hadas – mintegy hetven(!) íjászattal megélt esztendő után – megjegyezte: "Kilősz három nyilat, és még három nyilat… – és végül megtalálod a lelked békéjét."

Földy Csaba



Forrás: http://nyuz.elte.hu/archiv23/2314/3t.html