Jelenlegi ismereteink szerint az íj valamikor a pattintott kőkorszak végén jelent meg az emberiség történelmében. Az európai leletek alapján úgy tűnik, hogy az őskori íjak alig különböztek a klasszikus középkori angol íjaktól. Egyes Észak-amerikai indián törzsek pattintott kő eszközökkel készítettek fából és ínrétegből álló összetett íjakat. Ez alapján nem zárható ki, hogy már az őskorban is használtak összetett íjakat .

.

A történelem során már az ókori Mezopotámia harci kocsit használó népeinek hadakozásában is szerepet kapott az összetett reflex íj. A lovas nomád népek megjelenésével ez az íjtípus fokozott jelentőségre tett szert. A szaru–, juharfa– és ínrétegből álló rugalmas íjkarok lehetővé tették, hogy megfelelő erejű, de rövid, lóháton is használható íjakat készítsenek. A szkíták voltak az elsők az íjfeszítő népek sorában, akik hatalmas birodalmat hoztak létre Eurázsiában. Íjaik igen rövid (ajzott fesztávja kb. 80 cm), végig rugalmas reflexíjak voltak , amelyekhez rövid (50–55 cm) nyilakat használtak.

 

A hunok íja a merevszarvú összetett reflexíjak csoportjába sorolható aszimmetrikus íj volt. Az íj alsó karját és alsó szarvát a felsőnél rövidebbre készítették és az alsó szarv erősebb felhajlásával is csökkentették az íj alsó felének fesztávolságát. Az aszimmetrikus íjak mechanikai értékelésével még adós a kutatás, az azonban biztos, hogy az íj alsó felének rövidítésével a lóhátról való nyilazást könnyítették meg. A hun íjaknál alkalmaztak először csont merevítő-lemezeket a markolaton és a merev szarvakon. Ennek az íjkészítési eljárásnak köszönhetjük, hogy a teljes fegyverzetben eltemetett hun, avar, bolgár, kazár és magyar harcosok íjának méreteiről és formájáról a régészeti feltárások nyomán képet alkothatunk.

Az avarok íja a hun és a bolgár íjjal mutat közeli rokonságot. Ezeknek az íjaknak a rugalmas karjai ajzatlanul nagyjából egyenes formát mutatnak. Az íj visszahajlását („reflexét”) csak a merev szarvak felhajlása adja. A markolatnak mindig három oldalára ragasztottak csontlapot, és minden esetben csontlapokkal látták el a merev szarvakat is.

A magyarok és kazárok íja egy másik rokonsági körbe tartozik. Ezeknek az íjaknak nem csak a merev szarvai de a rugalmas karjai is visszahajlanak, így az íj ajzatlan állapotban „C” alakot mutat. A markolaton csak két csontlapot találunk és a merev szarvakról gyakran hiányzik a csont borítás. A honfoglaló magyarokról általánosan elterjedt tévhit, hogy íjaik 500–600 méterre hordtak és ez alapozta volna meg a kalandozó hadjáratokban elért sikereket. FÁBIÁN eredeti alapanyagokból, korabeli módszerekkel készített íjrekonstrukcióival végzett kísérleteiben egy 68.3 font (31 kp) erejű íjával 20.55 g tömegű nyíllal 9 lövés átlagaként 175 métert ért el, a legtávolabbi lövés 186 méter volt. Egy másik, 70.5 font (32 kp) erejű íjból 25 g tömegű nyíllal 130 métert lőtt. A kísérletek alapján a magyar íjak legnagyobb lőtávolságát kb. 200 méterre becsülhetjük, vagyis a kalandozó magyarok íja a jobb Nyugat–európai íjakkal azonos teljesítményre volt képes. Fölényét nem a nagyobb relatív teljesítőképessége adta, hanem az, hogy vágtató lóról is lehetett használni. Kalandozó őseink hadi sikereiket főként szervezettségüknek köszönhették és annak, hogy tökéletes, de legalábbis az ellenfélénél tökéletesebb összhangba tudták hozni a hadviselés egyes elemeit: a fegyverzetet, a stratégiát, a taktikát és a logisztikát.

A középkori Európa méltán leghíresebb íjászai az angolok voltak. Az angol íjászat mai ismertségéhez jelentős mértékben hozzájárult Robin Hood történetének számtalan feldolgozása könyvekben és filmeken. Az az íjtípus, amit Robin Hood is használt, az egyszerű botíjak csoportjába tartozik. A legjobb minőségűek anyaga tiszafa (Taxus baccata) volt, de faragtak íjakat kőrisből (Fraxinus sp.), mogyoróból (Corillus sp.) és szilfából (Ulmus sp.) is. Ez utóbbiak valamivel kisebb kezdősebességgel lőtték ki az azonos tömegű nyilat, ebből következően lőtávolságuk is kevesebb volt. Az 1545 körül elsűlyedt Mary Rose nevű hajón talált egyik tiszafa íj másolatával (az íj hossza: 79" /= 200.7 cm/, ereje 39"–en /91.4 cm/ = 72 # /= 32.7 kp/) végzett kísérletek szerint az íjhoz tartozó 3 unciás (= 85 g) nyíllal a lőtávolság 115 yard (= 105.2 m). KING és POPE eredményeinek figyelembevételével a százéves háborúban is alkalmazott íjász "zárótűz" maximális lőtávolsága 200 yardra (= 183 m) becsülhető, „egy yarddal se több”. A tökéletes hatáshoz, azaz minden nyíl célba találásához 150 yarddal (= 137 m) számolhatunk. Az íjászok zárótűzének eredményesebbé tétele végett Angliában a XVII. sz. előtt a király előírta a katonáknak, hogy gyakorlásképpen lőjenek földre fektetett, távoli célokra. A távolság 6–15 score = 120–300 yard (= 110 –274 m) között változott. Minden íjász a legrövidebb távról kezdett. Aki eltalálta a célt, az egy score–ral távolabbról folytatta a versenyt. Az az íjász lett a győztes, aki a legnagyobb távolságra jutott el. E „clout lövészetnek” nevezett verseny célja tehát nem csak a minél nagyobb lőtávolság elérése volt, hanem annak gyakorlása is, hogy a kilőtt nyíl pont ott csapódjon be, ahol a rohamozó ellenség éppen az adott pillanatban tartózkodik.

A XVII–XVIII. században az oszmán–török íjászok fantasztikus távlövési rekordjait jegyezte fel a történetírás. Sir Robert Anislie, brit követ egykorú feljegyzéséből ismerjük III. Szelim szultán 1798–ban elért 972 yardos (888,8 m) rekordját. Isztambulban, az Ok Meydanin (nyíl–téren) leásott kő emlékoszlopok által megörökített janicsár távlövési rekordok is 400 méter körüliek. 400 méter fölötti eredményeket a XX. század elején európai sportembereknek is sikerült elérniük török íjakkal és nyilakkal. E hihetetlennek tűnő eredmények titka a különleges, kifejezetten távlövésre kifejlesztett íjakban, nyilakban és segédeszközökben rejlik. A török íjak a sztyeppei nomád íjakhoz hasonló felépítésű összetett reflexíjak voltak, erejük azonban . az átlagos hadi íjakénak majdnem kétszerese, mintegy 100–120 font volt. Ráadásul igen könnyű, 12–15 gramm tömegű nyilakat használtak hozzájuk, amelyek középen megvastagodó, szivar alakúak voltak. Összességében elmondhatjuk, hogy az oszmán–törökök már a XVIII. században kitaláltak mindent, amivel a lőtávolság fokozható. E módszerek közül sokat a XX. századi modern íjászatban újra felfedeztek. Az oszmán–török távlövési rekordokat a mai élsportban elért rekordteljesítmények történelmi előképének tekinthetjük. Az íjász célja egy jól meghatározható, pontosan mérhető eredmény elérése volt. A versenyek kifejezetten erre a célra kialakított pályán zajlottak, a felszerelés fejlesztésének célja kizárólag a minél jobb eredmény biztosítása volt. A legjobb eredményt elérő janicsárokat előléptetéssel, magasabb zsolddal jutalmazták. Az íjászat ilyen öncélúvá válása azt is jelzi, hogy az íj ekkorra már gyakorlatilag elvesztette hadi jelentőségét.
Az íj sporteszközként a XVIII. század végén Angliában éledt újjá. Az Ijászat 1908 óta olimpiai sportág.
Természetesen a műszaki fejlődés az életnek ezt a területét sem hagyta érintetlenül. Legkorábban az ideg anyaga változott meg. Az állati inat, juhbelet, lenfonalat
felváltotta a műszál. Ezt követte a nyílvesszők átalakulása. A fa nyílvesszők nem tűntek el teljesen, de mára a vadászatból is nagyrészt kiszorultak, átadva helyüket az alumíniumból, illetve üvegszálas vagy szénszálas műanyagból készült nyílvesszőknek. A pulykatollat is többnyire műanyag tollak váltották fel. Érdekes jelenség, hogy míg az íjak anyagát tekintve a gyártók szinte folyamatosan követték a műszaki fejlődés eredményeit, addig az íjak felépítését, mechanikai működését illetően meglehetősen későn jelentek meg az újítások. A sportíjászat kialakulásának idején még tömegesen használtak saját kezűleg, de legalább is kézzel faragott tiszafa, hickory, vagy kőrisfa botíjakat. Késfőbb a céllövő íjászatban ugyanezen anyagok felhasználásával de már ipari módszerekkel előállított egyszerű, végig rugalmas reflexíjak váltak uralkodóvá. Ezek mellett acél- vagy alumínium csőből hajlított reflexíjakat is használtak. A távlövészetben ezzel párhuzamosan többféle fából rétegelt, összetett merev szarvú reflexíjakkal lőttek, amelyek formája erősen enlékeztet a XV-XVIII. századi krimi tatár és perzsa íjakra. A céllövő íjászatban és az íjas vadászatban a végig rugalmas reflexíjak teljesen általánossá váltak, mindössze annyi változáson mentek keresztül, hogy- a műanyagok felhasználásával műanyag-fa műanyag réteges szerkezetű összetett íjakat és csak üvegszálas máanyagbő1 készült egyszerű íjakat is gyártottak.

Az íjak fejlődésében működési szempontból forradalmi változás csak az 1970-os években következett be a csigaáttételek megjelenésével.

dr. Szőllősy Gábor

Jegyzet az angol íjászokról (X-XV.sz.) -részlet

Az angol hosszúíj (longbow) eredetét vizsgálva a legkorábbi szálak Wales-be vezetnek. Wales-ben a X-XII. század táján már használnak tömzsi, viszonylag rövid szilfa (Ulmus fajok) íjakat, amelyekrõl a beszámolók azt állítják, hogy elég vastagok, robosztusak ahhoz, hogy a közelharcban bunkóként is lehessen használni õket. Több szakíró szerint ezek a Wales-i íjak az archeológusok által feltárt történelem elõtti és viking eredetû hosszúíjak újrafelfedezései voltak. Az angolok csak késõbb vették át és tökéletesítették a csataterek hatékony fegyverévé. A Wales-i íjak teljesítményeirõl Giraldus Cambrensis számol be egy XII. századi krónikában. 1188-ban Wales-ben járva egy olyan 3 inch (76 mm) vastag tölgyfa ajtóról tesz említést, amelyet úgy lõttek át íjjal, hogy a nyílvesszõ hegye kibújt a túloldalon. Giraldus további híradásai kísérteties mesék két lovasról, akik közül az egyiket olyan erõvel lõtték combon, hogy a nyílvesszõ teljesen átütötte a testét és megölte a lovat. A másik lovas még szerencsétlenebbül járt, a nyílvesszõk odaszögezték a nyergéhez. Ezek a beszámolók nem sokat túloznak, már ami az íjak átütõképességét illeti. Sajnos egyetlen Wales-i íj sem maradt fenn, amibõl megállapítható lenne ezeknek a tudósításoknak a pontossága, hitelessége.
Az angolok tehát átveszik a Wales-i találmányt és továbbfejlesztik. Arról, hogy mi lett az íj további sorsa a történelem évszázadaiban, szerencsére elég sokat tudunk. Köszönhetõ ez VIII. Henrik egyik hadihajójának, a Mary Rose-nak, amely 1545-ben süllyedt el a csatornában és amelyet régészek 1982-ben feltártak. A hajó rakományának egy részét képezõ 350 íjból ugyanis 138 db épségben elõkerült. Ezekrõl az eredeti darabokról lenyomozható a készítési technika, a teljesítmény és sok homályos híradás erõsíthetõ vagy cáfolható meg.
Az angol hosszúíj (longbow) hosszú fejlõdés után a XIV-XV. században élte virágkorát és számos ütközetben (Crecy, Poitiers, Agincourt, Flodden) segítette gyõzelemre az angol seregeket a franciák vagy a skótok ellen. Felmerül a kérdés, hogy ez a nagyszerû, hatékony fegyver minek köszönheti legendás hírét? Miért gyûlölték és ugyanakkor miért rettegtek tõle az ellenséges hadak? Mielõtt válaszolnánk , az íj nevét illetõen meg kell állnunk egy pillanatra. A long bow szóösszetétel hosszú íjat jelent. Na, de milyen hosszút?

A válasz nem egyértelmû, hiszen több elmélet is ismert:
• Az egyik szerint az íj mindig olyan hosszú, mint amilyen magas az íjász. IV. Edward emlékmûve ugyanis azt mondja „Minden angolnak és írnek, aki angolokkal lakik és angolul beszél, legyen egy íja, amely olyan hosszú, mint õ maga...” Ez saját használatú íjaknál elképzelhetõ és rendben lévõ, „nagyüzemi” gyártásnál azonban nem. Fennmaradt ugyanis néhány hadianyag-megrendelés, amely több száz íjat említ. Kicsi a valószínûsége, hogy az íjkészítõk minden egyes íjászkatonának ismerték volna a testmagasságát és az alapján készítettek volna el több száz íjat — méretre .
• Egy másik elmélet szerint minden íj hosszú (long), amelyik eléri, vagy meghaladja az 5 láb (152 cm), máshol a 6 láb (182 cm) hosszúságot.
• A harmadik hipotézis úgy szól, hogy hosszúíjnak (long bow) neveznek mindent, ami nem számszeríj (cross-bow). Ebben az esetben a hosszú jelzõ a mai kézi-íj kifejezéssel azonosítható. Valószínûtlen, hogy maga a középkori íjász hosszúíjnak nevezte volna a fegyverét. A legkorábbi utalás ugyanis erre a kifejezésre a XV. századból való és felszerelésleltárakból ered. Csak késõbb, a XVI. században válik a hosszú íj kifejezés (egybe vagy külön írva) általánossá és azonosítják ezzel az íjtípussal.
Nehéz tehát eldönteni, mit is jelenthetett (ha létezett egyáltalán) a hosszúíj kifejezés.

Ahhoz, hogy ennek a bizonyos hosszúíjnak a hadászati jelentõségét megértsük, meg kell vizsgálnunk, hogy mibõl, hogyan készítették õket.
A hadi íj, amit „faragott íj”-nak nevezhetnénk (self-bow) egy darab fából készült. A legmegfelelõbb faanyag az íj készítéséhez a tiszafa (Taxus baccata) — már a történelem elõtti idõktõl kezdve —, bár a könnyebb beszerezhetõség miatt folyamatosan használtak más fafajokat is. A középkorban a tiszafán kívül elsõsorban kõris (Fraxinus fajok), szil (Ulmus fajok) és hegyi szil (?) (ez utóbbi megtévesztõ módon több helyen hegyi mogyoró néven szerepel) voltak a leggyakrabban használt fajok. Megjegyzendõ, hogy a tiszafa-íjak sokkal értékesebbek voltak, mint az összes többi. Erre több utalásból következtethetünk:

• Az íjkészítõ mûhelyeknek minden egyes tiszafa íj után 4 db egyéb, közönséges fából készült íjat kellett készíteniük.
• 17 éves kora elõtt senkinek sem lehetett tiszafa íja, hacsak az apjának nem volt egy éves szinten legalább 10 fontot jövedelmezõ birtoka.
• Egy íjásznak sem lehetett 1 shillingnél többet felszámolni egy közönséges fából készült íjért, míg a tiszafa íj ennek sokszorosába került.
Mindezek ismeretében adódik a következtetés, hogy a tiszafa íjat többre tartották, jobban megbecsülték, mint az egyéb „közönséges” íjakat. A legfontosabb íj-alapanyag azonban mégiscsak a tiszafa volt, amit a szil és a kõris követett.
Az íj anyaga a farönk vastag ága vagy a facsemete törzse volt. Korabeli beszámolók a farönköt becsülték a legtöbbre, de a nagy kereslet miatt a legfontosabb forrást a vastag ágak jelentették, amelyeket gondosan karbantartott „ültetvényeken” neveltek. Anglia Európa minden részébõl importált tiszafa íjalapanyagot. Használtak hazai alapanyagot is, de ez távolról sem elégítette ki az igényeket. A legjobb alapanyag kezdetben Spanyolországból érkezett, de az ország faállományának pusztulását követõen Olaszország vált a legfõbb beszerzési hellyé. A XV. sz. közepére a tiszafa beszerzésének központja Velence lett, ahonnan angol kereskedõk vásárolták és szállították Angliába. A leírások szerint a jó alapanyag 3x3 inch (7,6 cm) vastag, 7 láb (213,3 cm) hosszú, négyszögletes keresztmetszetû és lehetõleg csomómentes. Az íjalapanyagokat — bármilyen eredetûek is voltak — mindig megvizsgálták és minõség szerint válogatták. A Mary Rose íjai azt bizonyítják, hogy a termelõktõl a vizsgálókig mindenki értette a dolgát, hiszen ezek az íjak olyan egyforma minõségû tiszafákból vannak, ami ma szinte beszerezhetetlen. A faragott íj (self-bow) szíjácsból (háncsrész) és gesztbõl (farész) áll. A világosabb színû szíjács réteg ellenáll a húzóerõnek, ezért ez a réget alkotja az íj hátát, míg a sötétebb színû geszt a nyomóerõnek áll ellen, tehát az kerül a hasoldalra (egy görnyedt tartású emberi testhez hasonlóan). A két réteg együtt egyfajta természetes rugót alkot, ami nagy teljesítményt tesz lehetõvé. (Richard Galloway elkészített egy íjat 1 és 3/4 óra alatt — 105 perc! —, amibõl következtethetünk a termelés ütemére.)
Egy kész íj optimális hossza 5 láb 7 inch (170,1 cm) és 6 láb 2 inch (187,6 cm) között van, bár a Mary Rose-on talált íjak ennél 3-4 inch-csel (7-10 cm) hosszabbak.
Az íjkarok legoptimálisabb keresztmetszete egy legömbölyített „D” forma. Az íj húzóereje valahol 80 és 120 font (36-54 kg) között van. Modern tesztek tanúsága szerint nem elõnyös 120 font fölé emelni a húzóerõt, bár ezt néha mégis megtették. A legerõsebb eredeti íj húzóerejének becsült értéke cca. 160 font. (Megjegyzendõ, hogy a modern céllövõ íjak húzóereje 45 font körül van, a ma használatos hosszúíjak ereje pedig 60 font körül mozog.)
A közhiedelemmel ellentétben az íjak nem mindig készültek egyenes fából. Az új tiszafa íjaknak gyakran van egy enyhe elõremutató görbülete (reflexe), ami a gesztréteg erezetének természetes tulajdonsága miatt van. Bár ez a jellegzetesség többnyire rejtve van, az íj megfeszítéskor növeli a teljesítményt. Ez a reflex fokozatosan eltûnik a használat során és az íj idegkövetõvé válik. Az íjkészítõk néha hõkezeléssel szándékosan növelték az íj reflexelését. Ez növeli a húzáshosszt és észrevehetõen javítja az íj teljesítményét. Középkori illusztrációkból és a Mary Rose leleteibõl nyilvánvaló, hogy a hadi íjakat szaru végekkel (csúcsokkal) látták el, amelyekbe az ideg (húr) beleilleszkedett. Ez egyrészt védte az íjkarok csúcsait, másrészt lehetõvé tette nagyobb ideghurkok alkalmazását. Ily módon az ideg fel-le csúszhatott az íjkaron le- illetve felajázkor. Az is jól látható, hogy a markolaton nem használtak kötözést, bandázsolást. A legkorábbi ismert ábrázolás, amely kötözött markolatú íjat ábrázol flamand és 1565-bõl való. Ascham az íjmarkolat viaszolását ajánlja, amely megvédi a fát a kéz melegétõl és nedvességétõl. A Mary Rose íjainak közepénél jelzések találhatók — és ez úgy tûnik általános volt —, ami lehet az íjkészítõ jele, de lehet a vesszõ kifutásának jele is. A mai íjakkal ellentétben nem volt alsó és felsõ íjkar, ezeket az íjakat úgy tervezték, hogy akárhogyan lehessen velük lõni.

A fenti ismeretek birtokában joggal kérdezhetnénk, miért volt szükség ekkora erejû íjakra? A válasz egyszerû és egy régi mondásból következik: „A cél szentesíti az eszközt”. A vértezet fejlõdésével — fõleg a teljes lemezpáncélok elterjedésével — ekkora erõre volt szükség, hogy az íjászok hatékonyak legyenek. De vajon sikerült-e nekik? Nos, úgy tûnik igen. Nézzünk néhány beszámolót:
Lord de Clifford a towtoni csatában (1461) elkövette azt a hibát, hogy — elbágyadva a forróságtól — levette a torkát védõ nyakpántot. Egy nyilvesszõ azonnal leterítette és így — teszi hozzá a krónika — életével fizetett meggondolatlanságáért. 10 évvel késõbb Nibley Greenben nyílvesszõ ölte meg Lord Lisle-t, amikor felemelte sisakrostélyát. Egy másik áldozat a Rózsák háborújában Oxford grófja volt, akit a sisakrostélyán keresztül öltek meg, miközben váratlan támadást hajtott végre egy ostromlott várból. És még sorolhatnánk a szomorú példák sorát. Hasonló eredményre jutott Dr. Saxton Pope is, aki a 20-as években készített egy másolatot a Mary Rose-ról származó egyik íjról. Ezzel a 75 font (33,7 kg) erejû íjjal teljesen keresztül lõtt egy 1 inch (2,5 cm) vastag fenyõdeszkát, egy XV. századi mailt, egy acél fûrészlapot és egy 1/6 inch (4 mm) vastag edzett acéllapot. Más beszámolók kimerítõ részletességgel adnak hírt arról, hogy az erõs íjakból kilõtt vesszõ minden akkor ismert és használt vértezetet át tudott ütni.
Az erõs íjnak azonban van egy másik elõnye is. Ez pedig a nagy lõtávolság. Az errõl szóló beszámolók — mi tagadás — elég mesések. Ez valamirevaló íjtól elvárták, hogy minimum 200 méterre el tudjon lõni, de jó íjász kezében nem ritka a 300 méter vagy afölötti eredmény sem. A XIX. század vége felé többen megpróbálták ugyanezeket a távolságokat meglõni. Mr. Horace Ford 1850-es években 280 métert, Mr. Major J. Straker 282 métert, Mr. Leonard H. Daily (100 fonttal) 364 métert, míg Mr. Paul Southerland (125 fonttal!) 446 métert ért el. Úgy tûnik, hogy a középkorban a reális lõtáv 200-300 méter lehetett és csak kivételes esetekben lõttek 300 méter fölé.
Érdekes, hogy a lõtávolságok mellett szinte sehol sem szerepel az, hogy a középkor íjászai milyen pontosan tudtak lõni. Persze ismert Locksley figurája Scott Ivanhoe-jából, aki 100 yard távolságból eltalálja az 1 inch vastag fûzfaágat és persze Robin Hood figurája, aki mindig mindent eltalált, de ezek a történetek enyhén szólva nem autentikusak. Úgy tûnik, a középkori íjásztól senki nem várta el, hogy mesterlövész legyen. Ez két okból is logikusnak tûnik:
• Ilyen szörnyû erejû íjakkal még egy nagyon erõs ember sem tud gondosan célozni.
• Több száz méteres távolságból — pláne mozgó célnál — nincs igazán értelme a célzásnak. Az íjász-csapattestek hatékonyságát nem az adta, hogy sok — egyénenként — kiváló lövészbõl állt, hanem, hogy együttesen megsemmisítõ nyílzáporral tudták elborítani az ellenséget.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna akkoriban sok remek lövész (hiszen majd minden nap gyakoroltak), mindössze annyit jelent, hogy nem a lõpontosság volt a legfontosabb elvárás.
Elvárás volt viszont a lõgyorsaság. Egy képzett íjásznak ki kellett tudnia lõni 12 vesszõt egy perc alatt. Ez nem jelenthetett problémát különösen akkor, ha nem kellett gondosan célozni.

Összegezve az eddigieket megválaszolhatjuk a korábbi kérdést, miszerint mi indokolta ennek az egyszerû fegyvernek a sikerét? Két szempont is indokolja a sikert:
• A hosszúíj azért vált hatékony fegyverré, mert — bár technikailag nem ez az íjtípus volt a kérdéses idõszak leghatékonyabb íja — ez volt a legalkalmasabb: aránylag olcsó, könnyen és gyorsan elkészíthetõ robosztus fegyver, ami alkalmas a sorozatgyártásra, nagy távolságból hatékony, minden vértezeten áthatol és nagy a „tûzgyorsasága”. Ezek azok a kritériumok, amelyeknek minden gyalogsági fegyver megfelel mind a mai napig.
• A másik indok az , hogy szinte ez volt az egyetlen fegyver, amely sikerrel vehette fel a harcot a kor legfélelmetesebb, legütõképesebb csapattestével, a lovon támadó lovagsereggel.
Ezeknek a nehézvértezetû lovasoknak akkoriban senki sem tudott ellenállni. Kivételt talán csak az íjászok képeztek, akik 200-300 méteres biztonságos távolságból „támadták” a lovasokat. Ráadásul azok még visszavágni sem tudtak, csak a fogukat csikorgathatták vagy az öklüket rázhatták a távoli ellenség felé. Próbáljuk egy kicsit beleképzelni magunkat az agincourt-i csata helyzetébe. 1415 október 25.-ét írunk és a csatamezõn egymással szemben áll az angol és a francia sereg. Az elõbbi 1000 lovaggal és 5000 íjásszal, míg az utóbbi több, mint 18000 katonával, akik közül mintegy 3000 a lovag. A csata kimenetele nem lehet kétséges, a franciák könnyû öldöklésre számítanak. Az angol íjászok azonban az erdõszélen masszív karósövényt állítanak fel és várják a támadást. Amint az ellenfél lõtávolba ér, olyan nyílzáport zúdítanak rájuk, amit a szemtanúk így írnak le: ...az angolok nyilai elsötétítették a Napot (...) mintha jégesõ hullott volna... Igazuk volt. A lovasoknak legkevesebb 2-3 perc kellett a mintegy 300 méteres távolság leküzdéséhez. Ezalatt nem kevesebb, mint 5000x24, azaz 120 ezer (!) nyílvesszõt „kaptak a nyakukba”. És mind képes volt arra, hogy átüsse csillogó vértezetüket. Ha csak minden tizedik vesszõ talált is el valakit, az is 12 ezer találat 2-3 perc alatt. A kézitusa még el sem kezdõdött, de a francia sereg már meg van tépázva. Sebesült emberek, lovak mindenütt és.... A többit már a képzeletre bízom.

Mi tehát a hosszúíj titka? Az, hogy az íjászok alakulata biztosította az elsõ „tüzérségi zárótüzet” a történelem folyamán. Egyszerû, hatékony, kitûnõ fegyver volt ez, amely uralta a csatatereket néhány évszázadon át.

Az idõ azonban múlik, a régit felváltja az új. VIII. Henrik 1547-ben bekövetkezett halála után az íjászat rohamos hanyatlásnak indult, bár 1590-ig egyenértékûnek tartják az új fegyverrel, a muskétával. Végül azonban a tûzfegyver bizonyult erõsebbnek. Az angol hosszúíj ideje leáldozik és az utolsó csapást I. Erzsébet méri rá 1595 októberében, amikor engedélyezi az íjászalakulatok muskétásokká alakítását. Ezt követõen az íj már csak néha-néha bukkan fel, igazi jelentõsége már nincs. Igaz ugyan, hogy a nagy elmék még emlékeznek rá (Benjamin Franklin 1776-ban Lee tábornoknak címzett levelében írja: „... Még mindig azt tartanám kívánatosnak Veled együtt, hogy a pika legyen bevezetve és én hozzátenném az íjakat és a nyilakat is; ezek jó fegyverek voltak, nem volt bölcs dolog félretenni õket...”), de egykori dicsõségét, fényes gyõzelmeit már csak az emlékezet õrzi.

Az ideg

Az angol hosszúíj idege kenderbõl (Canabis nemzetség) készült. Sir John Smythe szerint az idegek jó minõségû kenderbõl készültek egyfajta ragasztóval, hogy ellenálljanak a nedvességnek és a nyirkosságnak. Az ideget maguk az íjászok bandázsolták le vékony fonallal, úgyhogy ritkán szakadtak el. (Ha használat közben az ideg mégis elszakadt, az íjásznak mindig volt néhány, az íjhoz megfelelõ tartalék idege.). A bandázsolás jelen esetben azt jelenti, hogy vékony fonalat tekercseltek az ideg középsõ részére, ami védte a nyílvég okozta kopástól. Az idegek úgy készültek több vékony szálból mint a kötél, de ebben az esetben összefonás helyett összesodorták az elemi szálakat. Az ideg végein lévõ hurkoknál a szálakat megduplázták. Készültek olyan idegek, amelyeknek mindkét végén volt hurok (duplahurkos ideg) és olyanok, amelyeknek csak az egyik végén találunk hurkot (szimplahurkos ideg). A szimplahurkos ideg elõnye az volt, hogy az íjász bármilyen hosszúságú íjra fel tudta tenni, míg a duplahurkos csak ismert hosszúságú íj esetén volt megfelelõ. Ebbõl az következik, hogy a sorozatban gyártott, ellátmányként kapott íjaknál csak a szimplahurkos jöhet szóba. Az ideget az íjász maga tette fel az íjra egyszerû ács-csomóval, amit neveznek íjász-csomónak is. A készítés során az ideget bewaxolták (beragasztózták?), hogy az elemi szálakat együtt tartsák és a kész ideget vízhatlanná tegyék. A kenderbõl készült idegek rendkívül erõsek voltak, éppen ezért - bár az elemi szálak száma függött az íj erejétõl - még nagyon erõs íj esetében sem volt szükség különlegesen vastag idegre. Sajnos eredeti ideg fennmaradásáról nem tudunk, de a nyílvesszõk végén lévõ bevágás ,mérete alapján az egykori idegvastagság 1/8 inch (3 mm.) volt.
Néhány középkori leírás - Aschamot is beleértve - említést tesz még len és selyem idegekrõl is. (A selyem meglepõen jó hírû volt. )
Len - ugyancsak waxolva - bizonyára gyakori volt a XVIII. században és ettõl az idõtõl fogva a II.világháborúig Belgiumban készültek a legjobb len alapanyagú idegek.
Bármilyen jó is lehetett a selyem, mint alapanyag, teljességgel valószínûtlen, hogy a legtöbb íjász - pláne íjászkatona - be tudta volna szerezni.
Végül az íj felajzásáról is essék szó.
Az angol hosszúíjat nem az ún. "belelépõs" módszerrel ajzották, hanem egy manapság kevéssé ismert módon, mely a következõképpen történik:
Jobbkezes íjász esetén az íjat a jobb lábhoz támasztjuk és a markolatot jobb kézzel fogjuk meg. A bal kéz az íj felsõ karján nyugszik. Jobb kézzel magunk felé húzzuk az íj markolatát és ezzel egyidejûleg a bal kéz a húrvájatba tolja az ideg fülét. Ez természetesen csak akkor mûködik, ha az ideg nincs levéve az íjról, hanem csak "rá van lazítva" az íjra. Ezután az ún. "fistmele"-lel ellenõrizzük az ajzásmagasságot, ami az ökölbe zárt kezet és a rá merõlegesen kinyújtott hüvelykujjat jelenti.

A nyílvesszõ

Meglepõen kevés, mindössze egyetlen egy eredeti nyílvesszõ maradt fenn azokból a milliókból, amelyek egykor betöltötték Anglia egét. Ezt az egyet 1878-ban találták a Westminster Apátság tornyának egyik gerendájába fúródva és ma is ki van állítva az Apátság altemplomának múzeumában. Ez tehát az egyetlen nyílvesszõ, aminek a pontos méreteit ismerjük. A Mary Rose-on találtak ugyan sok nyílvesszõnek való fatestet, de ezekbõl nem lehet megállapítani az egykori vesszõk tulajdonságait.
Sokkal többet mond viszont Roger Ascham az 1545-ben kiadott Toxophilus címû mûvében a középkor íjainak "lövedékérõl".
Ascham 15 különbözõ nyílvesszõnek való fát sorol fel, köztük Rezgõ nyár (Populus tremula), Kõris (Fraxinus fajok), Nyír (Betula pendula), Fûz (Salix fajok), Gyertyán (Carpinus betulus), Éger (Alnus fajok), és Bodza (!) Ezeket mind meg is találták a Mary Rose-on. Meglepõ, hogy még csak meg sem említi a XIV-XX. század egyik legnépszerûbb fáját a skót fenyõt (Pinus silvestris). Ascham a nyílvesszõgyártáshoz legmegfelelõbb faanyagnak (Fred Lake szerint) a kõrist, (Clive Bartlett szerint) a rezgõ nyárt tartotta. Fred Lake szerint a kõris azért jó, mert elég gyors és nehéz ahhoz, hogy nagy átütõereje legyen. Clive Bartlett szerint a nyár pedig azért, mert a nedves, angliai körülmények között növõ fák könnyen szaporodnak lemetszett hajtásról, rendkívül gyorsan nõnek és erõs, de könnyû faanyagot szolgáltatnak. Tény, hogy a nyárfából készült nyílvesszõk számos középkori leltárban megtalálhatók. A nyílvesszõk hossza már akkor is nyilván a húzáshossz függvénye volt. A megtalált eredeti vesszõ hossza 30,5 inch (77,4 cm). A vesszõk átmérõjének jóval nagyobbnak kellett lennie a manapság használatos 8-9 mm-nél és ezt a feltételezést az egyetlen eredeti vesszõ alá is támasztja, ugyanis ennek az átmérõje 0,5 inch-nél valamivel vékonyabb, ami 11-12 mm-re adódik. A vesszõ súlya 1,5 uncia (42,5 g), de a felhasznált hegyek méreteibõl következtetve az átlagos súly 40 és 80 g között lehetett.
A középkorban a vesszõkre 3 db. tollat erõsítettek 120 fokban. A tollak liba szárnyból valók voltak. A tollazás hossza maximum 12 inch (29,4 cm). Egy 1475-bõl származó felszerelés-listán szerepel 350 db 9 inch (22,05 cm), 1750 db 8 inch (19,6 cm) és 7690 db 7 inch (17,15 cm) hosszúságú tollal ellátott vesszõ. A tollazást ragasztották és bandázsolták. A teljes hosszúságban sûrûn feltekert fonál és a ragasztó együtt igen stabil és vízálló megoldás volt. A nyílhegyek terén viszonylag nagy változatosság volt a jellemzõ. A legjellegzetesebb forma az ún. bodkin hegy, amit az ellenség páncélzatának áttörésére használtak. Ez egy vésõhöz vagy árhoz hasonló hegyforma, amelyik közvetlenül a hegy mögött szélesebb, mint a vesszõ vastagsága. Ennek megfelelõen, ha a hegy átlyukasztotta a fémlemezt, a vesszõ nem szorult bele a nyílásba, hanem akadálytalanul haladt tovább. A bodkin mellett több más hegytípus is ismert, pl. a széles szakállas vágóélû pengehegy vagy a dárdahegyhez hasonló forma. Tudjuk, hogy a gyakorláshoz tompa hegyet használtak.
Háborús idõkben az íjászok tartalék lõszerét szekéren vitték, vagy bõrrel letakart ládákban, vagy pedig a középkor legsokoldalúbban használt tárolóeszközében- hordókban. Tudvalévõ, hogy háborúban az íjászok mai mércével mérve elképesztõ mennyiségû nyílvesszõt használtak el. Jellemzõ, hogy egy íjász 24 nyílvesszõt, vagy ennek a többszörösét kapta. Innen ered a mondás, miszerint minden angol 24 skótot visz az öve alatt. Ez ma soknak tûnik, de akkoriban nem volt az. Gondoljunk bele, hogy ha az íjász folyamatosam lõtt, akkor ez a vesszõmennyiség csak 2-3 percre (!) volt elegendõ. Így ne lepõdjünk meg, ha néhány középkori lista több ezer, sõt több tízezer vesszõt említ. Néhány kortárs illusztráció ábrázol ládákat olyan vesszõk számára, amelyeknek nincs hegyük és külön hordókat hegyekkel. Lehetséges, hogy a hegyeket csak közvetlenül a kilövés elõtt rögzítették fel a vesszõre (felszorították, vagy viasz segítségével "felragasztották"). Ennek vitathatatlan "elõnye", hogy a hegy nincs stabilan a vesszõhöz rögzítve. Ez kilövéskor nem okoz problémát, viszont találat esetén a vesszõ kihúzható a sebbõl - a hegy ellenben bent marad. További elõnye ennek a megoldásnak az, hogy a sérült vesszõrõl a hegyet könnyû eltávolítani, vagy a vesszõre új hegyet lehet tenni.

Dienes Gábor